Előretekint, hátranéz

– Sok elmesélni valónk van – mondta Zséfi viszont nincs sok időnk. Nem akarjuk, hogy kövessenek ide a varrónők, hozzád.

– Miért kellett személyesen jönnötök? – kérdezte Cuki.

– Gondolatokat ültettetek a fejembe, amikor a hajón voltam. Távolról ezt nem tudtátok volna megtenni?

– Megpróbáltuk, nekem elhiheted – felelte Mespa. Régebben rövidre volt nyírva a haja, de amióta Cuki látta, megnövesztette. Arcának kemény vonalait mély bánat lágyította.

– Csakhogy a gondolataid el voltak foglalva az álmaiddal.

– Sajnálom. Családi problémáim voltak.

– Az apád? – kérdezte Zséfi.

– Igen – felelte Cuki.

– Az apa – mondta erre Zséfi. – Hát persze. Az apa.

Úgy tűnt, Cuki válasza egy nyugtalanító problémára kínált megoldást.

– Miért is nem gondoltunk rá korábban?

– Mert egy részeges félkegyelmű – felelte Mespa nyersen.

– Az apámról akartatok beszélni velem?

– Most, hogy szóba hoztad, igen. A nagyobb kép darabjait keressük, és nem állunk túl jól. Lehet, hogy az apád fontos.

– Kinek?

– A jövőnek – felelte Mespa.

– Biztosak vagytok benne, hogy lesz jövő?

– Te miért kételkedsz benne?

– Mert Kremátor azt mondta, hogy…

– Állj – mondta Zséfi. – Te beszéltél Kremátor Kristóffal?

– Igen. Tazmagorban volt, amikor arra jártunk. Ő mondta, hogy menjek el onnan, mielőtt még rosszabbra fordulnak a dolgok.

– Milyen alakot vett fel?

– Nagyon rossz bőrben van.

– Halott?

– Nem, él. De épp hogy csak. Azt mondta, a rémálmai mentették meg. Gondolom, az utolsó pillanatban, mert soha nem láttam még senkit ennyire betegnek, ennyire tönkremenve.

– Végre valami, amiért hálásak lehetünk – mondta erre Zséfi.

Cukira nézett, és megerősítést várt tőle, de Cuki nem tudott örülni Kremátor nyomorult állapotának. Hallgatásának jelentőségét mindkét nő megértette.

– Ó, Zsanda, Zsanda – mondta Zséfi, és az ujjaival hosszú, nedves, vörös hajába túrt, majd hátrahúzta a fürtjeit. – B’jetta, B’jommo. ’Kadakusz, Monjurr…

– Nyugodj meg, nővérem!

– Azt mondod, hogy nyugodjak meg, mintha csak a ház égne. Az Abarat vége közeleg, Mespa!

– Megteszünk minden tőlünk telhetőt a megmentéséért – felelte Mespa. A tekintete Cukit kereste. – Az egyetlen fegyverünkkel.

– Fegyver? Mi ellen? Ki ellen?

– Hát például Kremátor Kristóf ellen.

Cuki nem nézett rájuk, inkább letekintett a kettejük között véget érő spirálra. A vízből egy apró, fénylő hal ugrott elő, hármat szaltózott a levegőben, aztán visszacsobbant a vízbe, és megkezdte hosszú merülését.

– Kremátorral kapcsolatban tévedtek – mondta nekik Cuki. – Nem jelent valódi veszélyt. Sőt, azt akarta, hogy menjek vissza az Ideátra. Féltett engem.

– Mindig is furcsa volt a viszony kettőtök között – mondta Mespa.

– Hármunk között – felelte Cuki. – Szerette őt. Ő pedig kihasználta.

– Kremátor képtelen a szeretetre.

– Ebben is tévedtek – mondta Cuki. Hirtelen feltámadt benne a harag, túl vadul, hogy elhallgattassa. – Gyorsan ítélkeztek, de nem mindig helyesen.

A két nő hallgatott, és Cuki ezt egyáltalán nem bánta.

– Az egyik igazi szörnyeteg Boa – mondta nekik. – De ti ezt nem láttátok. Túlságosan elfoglalt a rossz emberre mutogatás. A szegény kis hercegnő, a nő nem lehetett a gonosz, igaz?

– Ez így olyan szánalmasan egyszerűnek hangzik…

– Mert az is – szakította félbe Cuki. – Ennél ti okosabbak is lehettetek volna.

– Én nem így…

-…nem így értetted. Tudom. De ez az igazság. Belém tettétek azt a gonosz teremtményt, aztán magamra hagytatok, hogy kezeljem, ahogy tudom.

– Vigyáztunk rád – tiltakozott Mespa. – És láttuk a boldogtalanságod. De nem volt súlyosabb, mint a többi veled egykorú boldogtalansága.

– Jut eszembe, hol a többi barátod? – kérdezte Zséfi.

– Betti, Kolos és Kim Babilóniumra ment. Geneva Finnegan Hobot keresi. Ezegyszeren van valahol.

– Nem sokáig lesz ott – vélte Mespa. – Látjuk, hogy Zsémbellőre utazik…

– Boa hercegnővel – fejezte be csüggedten Cuki.

– Tehát tényleg igaz?

– Az, hogy szétváltunk? De még mennyire. Végleg kitettem a szűrét.

Mespa és Zséfi erre akart mondani valamit, de a beszélgetést váratlanul félbeszakították a Nagy Fejről hallatszó, újfajta sikolyok és fohászok.

– Mi történik? – kérdezte Cuki. Mespa és Zséfi mögé, a kikötő előtt álló hajókra nézett. A víz forrongott és bugyborékolt, olyan erővel, hogy több hajó felborult.

– Ez az ő műve! – jelentette ki Cuki, és a legmagasabb tornyon álló alakra nézett. – Gén Nag tette!

– Honnan tudod…?

Ekkor csápok jelentek meg a dühöngő víz színén, amelyek talán egy gigászi abarati tengeri szörnyé lehettek. A masszív csápok összetekeredtek, majd nyomban rombolni kezdték a Nagy Fejet.

– Jaj, ne… – suttogta Mespa. – Az a rengeteg ember!

– Mennünk kell – mondta Zséfi. – Akit tudunk, megmentünk.

– Együtt megyünk – mondta Cuki.

– Nem – mondta Mespa. – Ha hasznos akarsz lenni, Boát állítsd meg.

– Hogyan?

– Használd a tudásod – biztatta Zséfi. – És amit nem tudsz, azt derítsd ki!

A Nagy Fej felől óriási pusztítás dübörgése hallatszott, mert a Nagy Fejet megkoronázó tornyokra fonódtak a csápok, és lerántották őket a mélybe. Hatalmas, magába visszahajló hullámként hullottak alá a kövek és az emberek. Reménytelen volt bárkit is megmenteni. Azok a hajók, amelyek nem borultak fel a tobzódó vízben, a lezúduló köveknek estek áldozatul. Senki sem élte túl.

A Yebba Dim Napja körülötti vizeket a hajók meg az utasaik maradványai borították, a véres tajték görgette testekre és roncsokra tovább záporoztak a kövek. Ennek a borzalomnak a megidézője, Gén Nag még mindig a hátborzongató tábortüze előtt állt. A sötétben lebegett, pontosan ugyanott, ahol korábban, amikor még állt alatta a torony.

– Szent ég… – suttogta Cuki. – Ismertem ott egy nőt, meg a két gyerekét.

A Nagy Fej tovább omladozott, a bestia csápjai pedig a törmelékben matattak, nagy méretük ellenére is összeszedték a gyalázatos csemegét. Gondosan átkutatták a roncsokat, és ki-kiszedtek belőle néhány, az életbe még kapaszkodó szerencsétlent.

Mespa hirtelen felnézett.

– Vissza a hajódra! – sikoltotta. – Fuss. Fuss!

– Mi az?!

– A varrónők! Itt vannak! Ellökte magától Cukit.

– Eredj! – kiáltotta mindkét Fantomaja-nővér, és az ellenkező irányba száguldottak.

Cuki megfordult, és a Dudás felé nézett. A taton himbálózó lámpások fényében látta Malingót, Tedet és Gazzát. Malingó neki integetett, és Gazza is követte a példáját. Cuki visszanézett a két nő felé, mert még el akart búcsúzni, de már eltűntek. Csak az üldözőikből lehetett sejteni, hogy merre vannak – öt pokoli, csaknem fehéren izzó vas gépezeten lovagló, hosszan lobogó hajú asszony. A szerkezetek legalább háromszor olyan magasak voltak, mint lovasaik. Egymás nyomvonalán cikázva követték láthatatlan prédájukat az Izabellán. Cuki egy-két másodpercig csak bámult, aztán futni kezdett a hajó felé.

A Nagy Fej romjai felől minden irányban terjedt a pusztulás hulláma. Cuki talpa alatt remegett futás közben a víz, a legerősebb rengések olyan durvák voltak, hogy attól félt, szétnyílnak alatta a hullámok. Tudta, hogy a Nagy Fej lerombolása okozza a rengéseket, de nem volt hajlandó az ott folyó borzalmak felé nézni. Mereven a Dudáson tartotta a tekintetét. Malingó és Gazza felé integettek. Az utóbbi hangját hallotta a roncsok fölött.

– Gyerünk! Ne nézz vissza! Tartsd rajtam a szemed – felé nyúlt, mintha képes lenne visszaidézni őt azokba a karokba, amelyek elengedték. – Fuss, csak fuss, Cuki!

Egy újabb hangot hallott, amely túlharsogta Gazza kiáltozását és a rombolás zaját. A lázkerék magas hangú sivítása volt az, és az azt meglovagló szörnyeteg tébolyult sikolya.

Tudta, hogy Gazzának igaza van. Nem lenne szabad hátranéznie. Mégis elkövette ezt a hibát.

Csak egy elmosódó pillantás volt, de abból is kiderült, hogy nagy bajban van. Alig tíz méterrel volt mögötte a lázkerék, és a teste minden csontja berezonált a közelségétől. A tüzes járgányán vágtázó varrónő arca obszcén módon torz volt: szája tátongó, fekete sikoly, haja a csillagtalan éjre vetett, fehér festékként lobogott mögötte.

– Fuss! Fuss! – nógatta Gazza.

Cuki beleadta minden erejét, és dühét. Még azt a félelmét is felhasználta, hogy reménytelen ez a hajrá, hogy soha többé nem érzi majd szerető karok ölelését, sosem mondja el Gazzának azt, amit érez, de megfogalmazni nem tud.

Hát milyen kegyetlen, ostoba dolog ez? Végre meglátja az arcot, amit egy másik, édes élet-álomból, szerelem-látomásból ismer, és sosem mondhatja ki: Ismerlek, ugye? Mindig is ismertelek.

Soha… nem… mondhatja… el…

Mert megöli a kerék. Tűzforró vízpermet érte a hátát. Fájt. De közel sem annyira, mint a gondolat, hogy…

Soha…

Szálakká sodort tűzkötél suhant el mellette, lángot korbácsolt a vízből, és gőzoszlopot vetett, ahol érte…

Soha…

Most már a varrónő sikolya is a kínjaihoz adódott. Voltak olyan szótöredékek benne, amelyeket már hallott, sőt, kimondott ő is, de mind összefolytak a hárpiából áradó, förtelmes zajörvényben:

Sííííííííanammmaasinigadzzsandadzsamdannaman-daszighafifiínúúúúúúúúrrrefrííddíídzsardadcsaladzsikf-lótakajímamíí….

Annyira elviselhetetlenek voltak ezek a mássalhangzók és magánhangzók – megannyi Cuki fejébe szúrt tű –, hogy alig bírta visszafojtani a saját sikolyát…

– Soha!

Ezt Gazza mondta.

Cuki a kín ködén át a Dudásra meredt, és látta, hogy a fiú a vállára vette Tedet.

– SOHA! – kiáltotta ismét.

Ezzel Ted elhajította a machetét. Cuki látta, hogy megcsillant rajta a fény, amint elhagyta a bal kezét, de aztán elnyelték az árnyak, és és csak a közeledése zaját hallotta – egy halk suhogást, amely valamiképpen kihallatszott a zajtengerből – majd egy villanásra ismét feltűnt, a feje felett.

Akarata ellenére utánafordult, még éppen időben, hogy lássa a varrónő arcán a változást, amint rádöbbent, mibe is száguld bele ilyen buzgón. A machete átvágta a torkát, a feje bíbor fröccsenéssel szállt a fénytelen égbe.

Cuki nem várta meg, amíg leesik. A lázkerék lovasa nélkül is haladt tovább.

A Dudásra összpontosított, pontosabban a sok arc közül egyre, és futott. A kerék felől nagyon durva sivítás hallatszott, aztán egy csattanás. Cuki hátára jeges víz loccsant. Nem nézte meg, hogy tényleg a vízbe borult-e a lázkerék. Csak futott és futott, míg levegőért lihegve el nem érte a hajót. Felnyúlt, és csakugyan azok a karok érték el először, amelyek korábban elengedték, majd olyan szorosan ölelték, mint még soha, senki.